E-Book Content
AMY MORIN 13 dolog, amit a mentálisan erős emberek elkerülnek
Vegyük kezünkbe az irányítást, nézzünk szembe a félelmeinkkel és készítsük fel elménket a boldogságra!
A fordítás alapja: Amy Morin: 13 Things Mentally Strong People Don’t Do: Take Back Your Power, Embrace Change, Face Your Fears, and Train Your Brain for Happiness and Success. William Morrow, an imprint of HarperCollins Publishers, New York, 2014. © Amy Morin, 2014 Fordította © Pétersz Tamás, 2016 Szerkesztette: Kugler Judit Borítóadaptáció: Lobotworks Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni. HVG Könyvek www.hvgkonyvek.hu Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2017 Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős kiadó: Szauer Péter Felelős szerkesztő: Tanács Eszter Elektronikus változat: Békyné Kiss Adrien ISBN 978-963-304-420-9
Mindazoknak, akik szeretnék, ha ma jobbak lennének, mint tegnap voltak.
BEVEZETÉS Huszonhárom éves koromban édesanyám váratlanul meghalt agyértágulatban. Világ életében egészséges, tevékeny, energikus asszony volt, és az utolsó pillanatig élvezte az életet. A halála előtti estén találkoztam vele. Egy sportcsarnok nézőterén ültünk, és a középiskolai kosárlabda-bajnokságot néztük. Beszélgettünk, sokat nevetett és remekül érezte magát, mint mindig. Aztán alig huszonnégy órával később elment. Az elvesztése nagyon mélyen érintett. El sem tudtam képzelni, hogyan leszek képes végigküzdeni életem hátralévő részét a tanácsai, a nevetése és a szeretete nélkül. Akkoriban egy közösségi mentálhigiénés központban dolgoztam, és kivettem néhány hét szabadságot, hogy megbirkózhassam a fájdalmammal. Tudtam, hogy addig nem leszek képes érdemben segíteni másoknak, míg nem dolgozom fel saját érzéseimet. Időbe telt elfogadnom, hogy az élet nélküle megy tovább. Nem volt könnyű, de keményen dolgoztam, hogy újra talpra álljak. Terapeutaként szerzett tapasztalatomból tudtam, hogy az idő önmagában nem gyógyít meg semmit; a gyógyulás gyorsaságát az határozza meg, hogyan használjuk ezt az időt. Elfogadtam, hogy szükség van a gyász időszakára, hogy a fájdalom egy idő után enyhüljön, ezért megengedtem magamnak, hogy szomorú és dühös legyek, hogy teljesen megértsem, mit is veszítettem el valójában édesanyám távozásával. Nemcsak arról volt szó, hogy hiányzik – arra is rá kellett döbbennem, hogy soha többé nem lesz ott életem fontos eseményeinél, és sohasem élheti át azokat a dolgokat, amelyeket annyira várt: például hogy nyugdíjba vonul és nagymama lesz. Barátaim, családtagjaim és Istenbe vetett hitem segítségével békére leltem, és ahogy múlt az idő, kínzó fájdalom helyett egyre inkább mosolyogva gondoltam rá. Ahogy közeledett édesanyám halálának harmadik évfordulója, a férjemmel, Lincolnnal azon tanakodtunk, hogyan emlékezhetnénk meg róla méltóképpen. A barátaink szombat estére egy kosárlabdameccsre hívtak bennünket. A véletlen úgy hozta, hogy a meccset ugyanabban a sportcsarnokban játszották, ahol utoljára találkoztunk édesanyámmal. Beszélgettünk egy kicsit arról, vajon milyen lesz visszatérni oda, ahol három évvel korábban, a halála előtt együtt voltunk. Arra jutottunk, hogy csodálatos lehetőség lenne így megemlékezni az életéről, hiszen annak az éjszakának minden pillanata mélyen belém vésődött. Nagyokat nevettünk, egy csomó dologról elbeszélgettünk, és nagyszerű esténk volt. Édesanyám még azt is megjósolta, hogy a húgom hozzámegy az akkori barátjához – ez a jóslata nem sokkal később valóra is vált.
Így hát Lincolnnal újra elmentünk a sportcsarnokba, és remekül szórakoztunk a barátainkkal. Tudtuk, hogy édesanyám is ezt akarta volna. Jó volt visszatérni, és egyáltalán nem volt emiatt rossz érzésünk. De alig lélegezhettem fel, hogy jó úton haladok édesanyám halálának feldolgozásában, az élete